A lélek trónfosztása

An article I wrote in January 2022.

Az, hogy ilyen nehéz elképzelni a Könyörületet, azért van, mert egy elnyomás alatt élünk és rosszat tapasztaltunk a családban, az iskolában, a társadalomban, az országban. De pl. ott a brit birodalom, ami tényleg nem a jótékonyságáról híres, kb. az egész világot szét rabolta, de most ha elmegy Walsallba egy bevándorló, akkor a zsebébe tesznek havonta ezer poundot minimum. Miért? Mert volt annyi esze a brit politikusoknak, hogy rájöttek, hogyha pénzt tesznek az emberek zsebébe, azzal nő a gazdaság. És ez mindenkinek jó. Erre a keleteurópai politikusok még nem jöttek rá, ezért az itteni emberek csak azt tapasztalják, hogy nincs semmi és mindenki utálja őket. Így az hogy Allah Könyörületes és Irgalmas, nem jelent semmit, mert nem tudjuk, mi az a könyörület és irgalom, aminél Allah több mint 100-szor inkább az. Ha viszont ezt megtapasztalja vagy látja valaki, akkor bele tud gondolni, hogy az, hogy 400 ezret beleraknak a zsebedbe, semmi Allah Könyörületéhez képest. És akkor körül nézel és elkezded felfedezni a jeleket 😍 és akkor már nem kényszer lesz az Istennel való kapcsolat, hanem egy belső érzés.

Az, ahogy az ember érzi magát, az kell, hogy az ember iránytűje legyen a döntéseivel kapcsolatban. Ez természetes módon a legjobb dolgokat hozza ki az emberből. Nyilván x évtized után az elnyomó rendszerekben nem vagyunk alap állapotban, ami a fitrah. Akkor voltunk utoljára, amikor megszülettünk. De amint megtanultuk, hogy hiába sírunk, nem érdekel senkit, azóta nem bízunk a saját érzéseinkben. Miért engedjük szabadon, ha úgysem sikerül, ha úgyis csalódás fog érni? Ezzel kezdődik az ember lelke gúzsba kötése, és a lélek az, aminek a segítségével választunk. Ami tudja, hogy mi a jó neki. De mire oda jutunk, hogy karrier építés, vagy egyéb fontos felnőtt döntések, addigra a lelkünk már régóta láncra verve senyved egy nedves pincében. Megyünk az ellenkező irányba ezerrel mint a rinocérosz, mert ezt kell tenni, és kikellbírni, közben pedig a lelkünk üzeneteket küld nekünk. Ezek a megérzések, mikor ráismersz dolgokra, mikor tudod, hogy ez neked való, de közben persze el vagy bizonytalanítva, mert valójában nem ismerjük a lelkünket. És ott van az elnyomó rendszerek félelme, hogyha szabad utat engedünk a vágyaknak, akkor káosz lesz, mint a barbárok, lerohanják Rómát, mint a migránsok, Európát, és nem lesz mit ennünk. Pontosan ezt tanultuk csecsemőként. Itt ez a szabály, hogy ne sírj, ne hallgass az érzéseidre, és ettől a rendszertől függ az életed, az, hogy kapsz enni. Tehát ha enni akarsz, ha életben akarsz maradni, akkor az ő szabályaikat kell követni. A lelkünk ott, akkor sérült, és azóta is, folyamatosan, mikor a belső érzéseinkkel szembe mentünk. Ezért betegszik is meg az ember, kisebb nagyobb mértékben, mert nincs összhangban önmagával.

Ez tragikus. De van megoldás. Fel kell szabadítani a lelkünket. Levenni láncait, bekötözni sebeit, felmelegíteni, megölelni, megkérdezni, mit szeretne. És elhinni neki, hogy tudja. Mert sokkal jobban tudja, mint az agyunk, vagy akár a szívünk. A választás a munkában, az emberek között, a lakóhelyben, mindenben, ami körülvesz minket, a lélek feladata. Ha volt jó döntésünk, akkor sikerült hallgatni a lelkünk üzenetére, amit a pincéből küldött. De ez nem elég. Joga van a bocsánat kérésünkre, hogy tudtunk nélkül az elnyomást képviseltük, és ahhoz, hogy vissza helyezzük jogos helyére, az életünk parancsnokának.

És mi a következő lépés? 

Az NLP (neurolinguistic programming) módszerei tökéletesen alkalmasak a lélek felszabadítására. A kérdés mindig az: te mit szeretnél? Addig kérdezzük, amíg kiderül, hogy mi az, amit te belül akarsz. Nem külső elvárásoknak megfelelve, nem belső kényszer hatására, csak amit mélyen legbelül érzel, hogy az úgy jó. 

E módszerek alkalmazásával megismerhetjük az SFP-t, a spiritual function planning-ot, amelynek első lépése az inner functionality mapping. Tudnunk kell, hogy működünk, mely részünk mire való. Ismerjük a testet, az intellektust, a szívet is, bár itt már sok a zavar azzal kapcsolatban, hogy mire való, és sokszor érezzük azt, hogy a szívünk nem bírja ezt a sok terhelést, de a lélekkel kapcsolatban konkrétan teljes a káosz a köztudatban. 

Ez sok más között részben annak is köszönhető, hogy az arab szövegeket sajnos, főleg a korábbi időkben, nem nézte át egy nyelvileg ÉS vallásilag IS képzett szakértői bizottság. Így kerülhettek bele Európában kiadott művekbe olyan borzalmak, mint "az iszlám küzdelem a lélek ellen", vagy hogy "a belső vágyak a lélek szabadságának legnagyobb ellenségei". Ebből egyenes út vezet a jól ismert elnyomáshoz és kényszerhez, csak most nem piros vagy fekete hanem zöld. Ennyi körülbelül a különbség. 

De valóban ennyi lenne az iszlám? Ez az a vallás, amiért feladtuk a korábbi életvitelünket, amiért szembe kényszerültünk azokkal, akik a legközelebb álltak hozzánk, ami miatt sokan nap mint nap tűrjük a megaláztatásokat? Eltűrjük, hogy bántanak, azért, hogy bántsanak? 

Nem. 

Hurt people hurt people. Olyan emberek, akiket bántottak, másokat is bántanak. Erről szól a kényszer. A kényszer nem az Istenhez vezető út. 

A hegyi falvakban, szegénységben, bevezetett villany és víz nélkül, és/vagy konkrét háborúban és politikai elnyomás alatt élő emberek egyetlen kiemelkedési lehetősége a tanulás volt mindig is. Nincs is ezzel semmi baj, ha az ember érti is, amit tanul. Ha azonban csak arról szól a diplomája - már amennyiben van neki erről - hogy sikeresen memorizált 70 könyvet elejétől a végéig, akkor gratulálunk neki, de nem vesszük szentírásnak a szavát, még ott sem, ahol élt, és pláne nem egy másik kontinensen - ahol nem mellesleg a nyelvet sem volt képes megtanulni, mert annyira nem érdekli az itteni emberek gondolkodásmódja. Miért gondoljuk mi, hogy akkor az, amit mondanak, az úgy van, azokkal a hangsúlyokkal, abban a fontossági sorrendben? Miért? Mert ismerős. Nem a pottyantósvécé meg a lavórban fürdés, hanem a kényszer. Az elnyomás. A kikellbírni. Ezt ismerjük, ezzel tudunk mit kezdeni. Erre van hely az agyunkban, mint a formás játék a kisgyerekeknek, amikor a megfelelő helyen kell betenni a kockát, a háromszöget, a kereket, de a dinoszaurusz nem fér bele, csak szuszakolva. Az agyunkban van hely a kényszernek, az elnyomásnak, a kötelességeknek, a megfelelési vágynak, ítélkezésnek, de nem tud mit kezdeni olyan fogalmakkal, mint feltétel nélküli szeretet, végtelen könyörület, ok nélküli kedvesség, a másik elismerése a puszta létezése miatt. És nézzünk magunkba és a környezetünkbe: muszlimként melyik csoporttal találkoztunk gyakrabban? Mit képviselnek itt a gyakorló muszlimok? Mert igen, tudjuk, a diszkós csávó... Régi mese. Persze, aki nem gyakorolja a vallást, tudjuk, hogy azért olyan, mert nem gyakorolja. De mi akik gyakoroljuk? A mi környezetünk, akik mind gyakorló, tanult muszlimok? Ők mivel vesznek minket körbe? Milyen a mi világunk itt a magyarországi muszlim közösségben? 

És akkor, itt a második felvonás végén ismét álljunk meg egy pillanatra, pont, ahogy életünk első fordulópontján tettük, mikor muszlimok lettünk, vagy amikor eldöntöttük, hogy gyakoroljuk a vallást. Igen, akkor fiatalok voltunk, friss aggyal, de nulla tapasztalattal. Akkor sem volt könnyű szembe menni mindennel a választásunk érdekében. Miért voltunk rá képesek? Mert belül tudtuk, hogy ez az igazság. A lelkünk tudta. Hogy ez egy igazságos rendszer, ami nem származhat mástól, csak Istentől. Miért? Pont mert igazságos. Mert vannak jogaink. Mert el vannak ismerve a legmélyebb igényeink. Mert törvénybe van iktatva, hogy nem lehet senki szívét büntetlenül összetörni. 

Ott voltunk. Megtettünk mindent. Betartottunk minden szabályt. Feladtuk minden álmunkat, amiről úgy éreztük, hogy esetleg helytelen, illetve volt, hogy konkrétan megmondták, hogy haram. Allah számol el mindenkivel. Megvalósítottuk az ideális muszlim nő mintaképét, ahogy ezt a nem kevés előadásban megtanultuk. Bevállaltuk a maximumot, a nehezített terepet, mert biztos azért több jutalom jár. 

És itt vagyunk, mint egy szárnyaszegett madár. Nagyon sokat vesztettünk, az álmainkat, és sokan még többet. Igen, ahogy megmagyaráztuk mi magunknak, ahogy megmagyarázták mások nekünk, "feladtuk Allahért". De valóban ezt várja el tőlünk a világ Teremtője? Le kell mondanunk önmagunkról, a vágyainkról, az álmainkról, és tökéletes robotok módjára a kötelességeink teljesítésére koncentrálni és akkor majd jó lesz? Akkor majd megkapjuk a jogainkat, amiről egyre kevesebb szó esik, és egyre több arról, hogy mondjunk le azokról is? Sőt, azokéról is, akikért felelősek vagyunk? De ne beszéljünk minderről, mert az sokkal fontosabb, hogy mi tilos az öltözködésben? 

Nem. Itt a vége. Itt lóg ki a lóláb. Ez így biztos nem Istentől származik. Ez így két elnyomott nép találkozásából származó rémálom. Elnyomás, kényszer, és a racionalitás köntösébe öltöztetett pszichológiai nyomásgyakorlás. 

Allah szeret minket mindenkinél jobban. Ez a szívünk funkciója. A szíveket az Allahról való megemlékezés nyugtatja meg. Miért lenne különben naplemente? Millió dolog vesz körül, ami segít ezt a szeretetet felismerni, átérezni. Ott van a természet szépsége, a csodálatos emberek, akikkel találkoztunk, a fantasztikus történések, amikor Isten megment minket a legszörnyűbb dolgoktól. És ott vannak az Isten szolgálat előírt módjai is. Ne engedjük, hogy a betegség ezeket is megfertőzze. A betegség az elnyomás, a fertőzés a kényszer. Ne bántsuk ilyesmivel a szívünket. Tegyünk meg annyit, amire képesek vagyunk. Csendben. A szívünkből. Szeretetből. Hálából a napfényért. Az életünkért. A gyerekünk szemeiért. Allah ennyit tanácsol nekünk. Nem elvár. Nem követel. Nem fenyeget. Ennyi a szívünk dolga. Minden egyéb súlyos teher szegénykén.

Yasmin Mogahed korszakalkotó művében - mert ő a nyugati emberekhez szólt, a mi gondolkodásmódunk szerint - megmondta: kérjük vissza a szívünket az evilágtól. A szívünket az evilág nem elégíti ki, mert az képtelen a tökéletességre, ezért ha azt nem Allahhoz vezető jelként, hanem célként tekintjük, csalódni fog a szívünk. 

De mit tegyünk akkor az evilággal? Hogyan kapcsolódjunk hozzá? 

És mi a helyzet a lelkünkkel?

A lélek a mi iránytűnk. Az a belső hang, ami valami megmagyarázhatatlan módon tudja a dolgokat. 

Tudjuk, hogy mi történt a lélekkel az elnyomó kényszer hatására. Nézzük meg, mi mindenre lehet képes, ha vissza kerül az őt megillető pozícióba, ami az ember vezérlő szerepe. A lélek tud tájékozódni az evilágban. A lélek feladata az itteni kapcsolatok fenntartása. 

A lélek választ barátokat. Akikkel gyerekkorunk óta jóban vagyunk, akár kimaradt évek, évtizedek ellenére is úgy érezzük, ismerjük egymást, őket a lelkünk választotta. Hogyan? Hogy választ egy gyerek barátokat? Csak tudtuk. Szimpatikus volt és kész. Ennyi elég a léleknek, mert ő tudja. 

A lélek választ kedvenc elfoglaltságokat, játékokat - így a lelkünkre hallgatva találjuk meg hivatásunkat is. Igaz, sokan vagyunk, akik nem azzal foglalkozunk amit tanultunk, vagy nem 23 évesen kezdjük beindítani a szuper vállalkozást. Ennek is az az oka, hogy idő kell, amíg meghalljuk a lelkünk szavát. De ideális esetben és természetesen ideális körülmények között (tehát amikor a szülők ebben nem befolyásolják a fiatalok döntését), a lélek ki tudja választani az ikigai - ját. Ez egy japán kifejezés a közös halmazra azok között amit én a legszívesebben csinálok, amiben a legtöbb értéket tudom nyújtani, amire a világnak szüksége van és nem utolsó sorban amiért meg is fizetnek. Ezt a munkát a lelkemre hallgatva találom meg. És akkor itt a következő, ha tetszik a legkényesebb téma, a párválasztás. Mert ugye a lelkünkre hallgatva találjuk meg a lelki társunkat. Mi történik, ha nem ismerjük a lelkünket? Jó esetben találkozunk valakivel akit a lelkünk később is igazol. Egyéb esetben hallgathatunk a szívünkre, aki szeretni tud, de csekkolni nem, vagy hallgathatunk az eszünkre, és hacsak nem fajul el a helyzet, ebből egész jó dolgok jöhetnek ki, feltéve ha megvan a kölcsönös tisztelet... A lényeg, hogy megmeneküljünk a kényszer csapdájától, amikor az ember meg akar felelni a külső /belső /társadalmi /kulturális /stb. elvárásoknak, ami által pont a lényeg vész el, és nem mellesleg észre sem veszi, amikor masszívan bele csúszott a társításba. A jó hír, hogy nem feltétlenül egy ideális személy a lelki társ, hanem bárki, akivel kölcsönös bizalommal és tisztelettel tudunk együtt élni, a lélek kapcsolat kialakítható. 

Ébresszük hát fel a lelkünket, sohasem késő. Kérdezzük meg, mit szeretne, és ne féljünk hallgatni rá. És felejtsük el a kényszert. Felejtsük el, már csak azért is, mert a modern gondolkodás kutatás szerint az agyunkban egy hatalmas nagy káosz van, és szinte véletlen szerűen alakulnak a véleményeink, az elköteleződésünk bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Ami a legjobban befolyásolja a döntéseinket a tudósok szerint, az - na vajon - az olyan dolgok, amihez kellemes érzet kötődik. Tehát mikor kedves testvérünk egy táborban olyan csodálatos dolgot mondott, hogy "csak ne legyen hangulat", akkor sajnos magunk alatt vágta a fát, és nem lehet csodálkozni, hogy tíz évvel később sehol nem látjuk a régi tizenéveseket, és nem tudnak velük együtt működni az egyház munkájában. Mert ami nekik sajnos az iszlámhoz/a mecsethez/a mecset vezetőségéhez kötődött, az a kényszer, a "no virág, no smink" (újabb tábori "jelmondat"), az ítélkezés, és nem a kedvesség, az elfogadás, a szeretet, a jóság - amilyen érzések hatására sokkal szívesebben választunk bármit - mondják a gondolkodás-kutató filozófus és pszichológus professzorok. És nem mellesleg az iszlám sokat hangoztatott szabályainak nagy része szól a kedvesség és a szép viselkedés fontosságáról. 

Saját lelkünkhöz is így közelítsünk. Kedvesen, szeretettel. Életre szóló élmény volt számomra mikor életemben először nyitott, elfogadó érdeklődéssel találkoztam önmagammal szemben, emiatt azt a helyet a mai napig egyik otthonomnak érzem. Adjuk meg ezt magunkat és hallgassunk a lelkünkre. És figyeljük meg ahogy a világ kiszínesedik körülöttünk.