Iszlám - a számomra

24 évesen lettem muszlim 4 éves többé kevésbé tudatos kutatómunka eredményeként. Most 46 éves vagyok. Természetes, hogy ilyen hosszú idő alatt ahogy sok minden más, így a vallásról alkotott képem, a hozzá való viszonyom is változásokon ment keresztül. Ebben több faktor is közrejátszott.

Ritkán írok magyarul. Erről a témáról mégis elsősorban nektek írok, magyar muszlim testvéreim, mert veletek közösek vagy hasonlóak az élményeim a közösséggel kapcsolatban. Vannak azonban saját, egyedi, “fura” dolgaim, ami miatt nem érzem, hogy bárhova tartoznék, ezért is írok elsősorban angolul, mert itt ez nem probléma.

Származásom és gyerekkori élményeim: Mint a legtöbb magyar, vegyes saláta vagyok. Nagyjából ⅜ rész székely (akik nem a 7 magyar törzs egyike, talán a Kaukázus környékéről jöhettek még korábban), itt volt azért egy-két olasz és francia rokon is, ⅜ rész zsidó, ⅛ rész (esetleg horvát származású) szlovák, és na, azért ⅛ rész magyar is van bennem. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy otthon érezzem magam Magyarországon. Természetesen, tudtom nélkül hozzájárult ehhez az érzéshez a transzgenerációs trauma is: menekülés, rokonok elpusztítása, illetve még előbb családi névváltoztatás több helyen, nyilván ilyen macerának is akkor teszi ki magát az ember, ha valami előnyt, vagy valami hátrány megszűnését reméli tőle. Tehát nem egy ember volt az őseim között, aki úgy érezte, nincs ott elfogadva. A mai napig, mikor megkérdezik, honnan jöttem, úgy érzem, nem mondok igazat, ha azt mondom, magyar vagyok.

A szüleim néprajzzal foglalkoztak, és amikor gyerekkoromban a régi világról meséltek, kialakult bennem egy nosztalgia egy soha nem látott világ iránt, ahol rend van, az emberek kedvesek, szép ruhákat hordanak, a szokásoknak értékük van, és az ember összhangban él a Teremtővel és az őt körülvevő világgal. 

Fiatalság és megismerkedés az iszlámmal: Fiatal koromban sokat utaztam. Olaszországban töltöttem egy évet önkéntesként, Amerikában egy évet babysitterként, illetve turistáskodtam Franciaországban és interraileztem egy kis önkéntességgel egybekötve Spanyolországban. De mikor nem máshol voltam, akkor is “utaztam”: az egyetemi városban, ahol éltem, a baráti köröm teljesen nemzetközivé alakult. Nem terveztem, nem akartam, így lett. Délelőtt az egyetemen olasz verseket elemeztünk, délután arab órára jártam, és este perzsa ételeket próbáltunk összehozni az ezredforduló hiányos kinálatából. Szép időben sütögetni mentem az arabokkal, az egyetemi nemzetközi esten csodáltam az afgán lányt, aki egyedül főzte a standja egész kínálatát, és egy norvég barátnőmmel titokban kicsit irigyeltük a pakisztáni lányokat, akik már akkor tudták magukról, milyen szépek (mi csak később vettük észre ugyanezt magunkról a fotókon). Mintha minden ebbe az irányba vezetett volna: muszlimokkal találkoztam bárhová mentem, erről szólt minden körülöttem. Fokról fokra kezdett kialakulni bennem egy kép egy világról, ahol a barátság testvériség, ahol tisztelik a nőket és az idősebbeket, ahol a tanulásnak értéke van és a jó tanuló nem stréber, és ahol Isten nem egy kérdés, még annak számára sem, aki nem a társadalom által elfogadott módon él. 

Mindig hittem Istenben, de mivel édesapám katolikus, édesanyám református, sose gondoltam, hogy emberi szabályok be tudják a hitet határolni. Az egyrészt az ember személyes kapcsolata a Teremtőjével, másrészt egy univerzális, mindenkit magába foglaló valami, ahogy Isten az embereket ellátja. Ezt az univerzalitást találtam meg az iszlámban, mikor végre eljutottam egy mecsetbe, és arról hallottam, hogy a világban minden Isten Törvénye szerint létezik, a bolygók, a természet, az ember belső szervei is ezzel békében, összhangban működnek. Miért ne fogadnánk el akkor szabad akaratunkkal is azt az életmódot, amit Isten tanácsol a számunkra, hogy belépjünk ebbe a csodálatos harmóniába a Teremtővel és a teremtett világgal, mire várunk?

Húgom, Allah yarhamha, aki mindig is bátrabb volt, azt mondta: semmire! Következő alkalommal ő, a legjobb barátnőm és én kimondtuk a Shahadát.

Új muszlimként: Csodálatos embereket ismertünk meg, tanultunk éjjel-nappal, örültünk, hogy végre “miénk a bölcsek köve”. Szerettük volna a legjobban csinálni, megtanultunk arabul írni-olvasni, Koránt memorizáltunk, és teljesen meg voltunk róla győződve, hogy aki tudja ezeket a csodálatos erkölcsi törvényeket, biztosan be is tartja, ahogy mi is két kézzel kaptunk utánuk. 

Egy tökéletes társadalom volt elénk festve, ahol a nők, bármi is történjen velük, igazságos támogatást kapnak, ahol a gyerekeket szeretet és az időseket tisztelet veszi körül, ahol a férfiak nemcsak “férfinak látszó tárgyak” mint amilyenekkel korábban találkoztam, hanem tisztességes emberek, akik ha ígérnek valamit, azt be is tartják. Húgom már férjhez ment, de barátnőmmel abban reménykedtünk, hogy majd egy ilyen, a vallási tanítók által “lecsekkolt” ember fog majd egy nap bekopogni, akivel megvalósíthatjuk a tökéletes muszlim családot.

Nem vártunk ölbe tett kézzel: fordítottunk, tanítottunk, csoportokat vezettünk a táborban, részt vállaltunk a magazinban is. Harcoltunk emberi jogainkért a hidzsáb viseléséhez, és mikor lehetetlennek tűnt így vidéken munkát találni, külföldre költöztünk. Egyrészt örültünk, hogy nem volt többet probléma a halal hús, a kendős munka és egyáltalán az öltözködés, másrészt észrevettük, hogy nagyon sokan iszlám néven az otthoni kultúrát akarják átmenteni, míg mi Magyarországon “a valódi iszlámot” képviseljük. Nem akartunk olyan közösséghez tartozni, ahol egy adott ország kultúráján van a hangsúly.

Barátnőm férjhez ment, én pedig kaptam egy ajánlatot egy népszerű közösségi embertől, aki Magyarországon köztiszteletnek örvendett. Bár soha nem akartam ott élni, úgy éreztem, vele lesz lehetőségem a muszlimokért dolgozni. Mivel még nem létezett Spiritual Function Mapping, azt gondoltam - és azt tanultam - hogy racionálisan kell dönteni, így hozzámentem.

30-as éveim: született egy csodálatos kisfiam. A mecsetben nőtt fel, sok más gyerekkel együtt, mint egy nagy családban. A fiatalok csoportját vezettük egy barátnőmmel, majd a Kávédélutánt áttért muszlimoknak. Egy csodálatos évet töltöttem Jemenben a férjem családjánál, arabot tanultam és élveztem a napfényt és az elém szóródó bougainvillea szirmokat. Mikor visszajöttem, könyveket fordítottam az iszlámról és egy barátnőmmel több iszlám-kompatibilis kollekciót terveztünk, amelyeket a Budapest Fashion Weeken mutattunk be. Majd megkaptam álom-munkámat: a Jemeni Követség ügyintéző titkárnője lettem.

Mindeközben egyre több megmagyarázhatatlan dologgal találkoztam. Nők jöttek, akik nem kaptak segítséget házassági problémák esetén, annak ellenére, hogy a vallásban feketén-fehéren ott van a megoldás. Fiatalok jöttek, akik számára a szülők és az “ammok” viselkedése és az általam annyira szeretett tábor traumatizáló volt.

Mindeközben a férjemmel egyre távolabb kerültünk egymástól. Valójában sohasem voltunk közel, csak mindketten (többé-kevésbé) igyekeztünk megvalósítani (eljátszani) a tökéletes muszlim házaspárt, de egyre kevésbé éreztem, hogy egy hajóban evezünk. 

Illetve egy idő után nekem kellett eveznem az ő hajóját. Közben elvesztettem legfontosabb lelki támaszomat, a húgomat. Majd mikor semmink sem maradt, nem maradt más mellettem, a 10 éves és a még meg sem született gyerekem mellett, mint a saját családom és a legközelebbi barátaim.

Életközepi válság: Nagy család, támogatás, jogok érvényesítése, kötelességek betartatása, igazság, támogatás… a könyvekben, az előadásokon jól hangoznak - a valóságban már ritkábban találkozunk velük. Jó egy év és újabb kivándorlás egy 10 évessel és egy 3 hónapossal, egzisztenciateremtés a nulláról után jutottam el oda, hogy kértem a válást. A mesék helyett, amiket elhittem és tanítottam én is, kaptam gázlángolást, érzelmi manipulációt, a jogaim semmibe vételét egy teljes éven keresztül. Már nem a volt férjemre haragudtam. Hanem a közösségre, a vezetőkre, akik szerint hogyha egy házasság feltételei nem teljesülnek, akkor a nő feladata a száját befogni. 

Beteg lettem. És tanultam rengeteget, pszichológiai módszerekről, amelyekkel közelebb kerültem ahhoz, hogy ki is vagyok valójában. Mit is szeretnék valójában. Mindazt, ami az elmúlt évtizedben nem számított. Ilyenkor vettem észre, hogy az iszlám fokról fokra egyfajta külső kényszerré vált, és sokan így is tanulják, tanítják: valami, aminek meg kell felelni “Allah szeretetéért”. Miközben a Rahma jelentése: feltétel nélküli szeretet. Allah szeret minket. A vallás tanácsai az ismert hadíth szerint jótanácsok. A Korán írja, hogy a vallásban nincs kényszer. De sajnos bárhová nézünk, azt látjuk, hogy fiatalok, nők kényszerben, elnyomásban élnek, és a férfiak ahelyett, hogy emlékeztetnék egymást a jóra, csak jól hátba veregetik egymást, ha sikerül valakit elnyomni, esetleg tanácsokat is adnak egymásnak a témában.

Én közben egyedül, családi segítséggel ismét otthont teremtettem, tanultam, gyógyultam, illetve ez utóbbi még folyamatban van. Minden egyes nap megtapasztalom Allah szeretetét és könyörületét. Rengeteg mindent sikerült elérnem alhamduliLlah és sokkal közelebbnek érzem magam a hitemhez, mint bármikor. Bízom Allahban, sokkal jobban mint eddig.

De a barátaimon, családtagjaimon kívül nem szeretnék semmilyen közösséghez tartozni. Nem kérek a patriarchátusból, és ha bármilyen kultúrára kíváncsi vagyok, elmegyek az olyan negyedbe, egy boltba vagy egy étterembe, esetleg elutazom oda. De hogy bárki a saját országa, kultúrája szokásait vallási parancsoknak tekintse, hogy embertársaira jogtalan és embertelen életmódot kényszerítsen, és ezt esetleg a saját lelkiismerete megnyugtatására még magának is elhiggye, erre nem vagyok többet kíváncsi.

Allah szeret minket. Az Ő SWT szeretetének megnyilvánulása ez az egész világ. A tanácsok, amiket ad nekünk, igazságosak, és mind azért vannak, hogy megtaláljuk a valódi önmagunkat, a lelkünket. Az, hogy rákényszerítsük magunkat dolgokra “Allahért”, sokkal inkább tűnik innen valamilyen elnyomó hatalom eszközének, esetleg PTSD-s emberek “hurt people hurt people” reakciójának akik azért viselkednek így, mert nem ismernek jobbat, mint a Legkönyörületesebb Teremtő Isten tanácsainak, Aki feltétel nélkül szereti az embert. 

Az iszlám nemcsak szebb, de nemesebb, magasabb rendű annál, hogy emberi alantas célok eszköze legyen.