Eastern European Muslim

24 évesen lettem muszlim 4 éves többé kevésbé tudatos kutatómunka eredményeként. Most 46 éves vagyok. Természetes, hogy ilyen hosszú idő alatt ahogy sok minden más, így a vallásról alkotott képem, a hozzá való viszonyom is változásokon ment keresztül. Ebben több faktor is közrejátszott. Ritkán írok magyarul. Erről a témáról mégis elsősorban nektek írok, magyar muszlim testvéreim, mert veletek közösek vagy hasonlóak az élményeim a közösséggel kapcsolatban. Vannak azonban saját, egyedi, “fura” dolgaim, ami miatt nem érzem, hogy bárhova tartoznék, ezért is írok elsősorban angolul, mert itt ez nem probléma. Származásom és gyerekkori élményeim: Mint a legtöbb magyar, vegyes saláta vagyok. Nagyjából ⅜ rész székely (akik nem a 7 magyar törzs egyike, talán a Kaukázus környékéről jöhettek még korábban), itt volt azért egy-két olasz és francia rokon is, ⅜ rész zsidó, ⅛ rész (esetleg horvát származású) szlovák, és na, azért ⅛ rész magyar is van bennem. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy otthon ...

  You feel you can’t go on the same way anymore. You tell them nicely, you explain tirelessly, then you scream and shout. Nothing changes. Or something does. You, who were considered kind and adaptable and ready to carry everyone else’s burdens, are suddenly becoming the problem. Why are you complaining about the exact same things you have done so far? What is this rebellion? Are you a rebel without a cause? Well, definitely not without a cause, anyway. It would be so nice if they said: “It’s alright, you can do your things differently from now on, I understand it has been hard for you. You can count on me, we will figure out together how to go on so that you won’t be overburdened. I appreciate everything you have done so far for us and I understand many of it was over your limit. It’s time for me to step in and let you work your way.”  But they don’t say that.  Instead, they gaslight and guilt trip you. They explain every problem is caused by your limited dedication, and...

  Giuseppe Ungaretti has a wonderful collection of poems with the title L'allegria dei naufragi, the happiness of the shipwrecked. It's about the phase when someone has just survived the storm and is laying on the white sand shore, looking at the palmtrees, enjoying the sunshine and just being happy to be alive.  The panic of the shipwrecked comes later. It’s when you know you will be able to get back to life. But you are scared. You don’t want to do it the same way as you had done before. And even though you understand and have processed the theoretical parts of this change, you have no idea what you will actually do. Or when during covid everybody was like “can’t wait to get back to normal”, but you felt like that wasn’t normal. People, societies, humanity as a whole would have really needed to slow down. But of course we got back to “normal”, to familiarity, to our crazy hustle bustle comfort zone, simply because we didn’t know anything else. And when, nearing the end of a ...